HAVASI DAL

Valamikor,ó,Istenem,be régen,
még ifjú volt a föld,s nagyon meleg,
s harangvirágos színű,tiszta égen
nem vándoroltak szürke fellegek.

Erdők felett végtelen volt a hajnal
és gyöngyvirág nőtt minden lomb alatt
és ezredéves rügybontó tavasszal
a boldogság szőtt rózsás fátylakat.

Madár dalolt a lombok sátorában,
rózsákat szórt a szikla-szarkofág,
a boldogság virágos hajnalában
zengett az élet és az ifjúság.

Hanem egyszer,miként a néma fákra
halkan,lopózva száll a szürkület,
a szörnyű ember romboló csírája
örök csatára készen megjelent.

Aki semmiségért végtelent merészel,
ön-Istenével vakmerően csatáz,
az őserőt legyűrte törpe ésszel,
miként Odysseus egykor az óriást.

Elűzve azt a rózsás-arcú csendet,
mely lomb-homályban oly némán haladt,
s a patak többé hiába csenget
tündérré váló régi fák alatt.

Ködöt hozott,és felleget a földre,
és hervadás kisérte és moha,
térdet hajtott a nagyvilág előtte,
de a fenyves,az ősvadon soha!

Dacos fejét az ég felé emelte
z emulásra váró ősvadon,
sorvadni kezdett némán rendre,rendre,
miként a Niebelugok hajadon.

Mikor a szürke,vén havas tetőre,
szellőt lehel a fátylas arcú est,
a némaság mogorva fenyves-őre,
valami régi,régi dalba kezd.

A fenyvesek komor hőskölteményét
csodálja bár,de meg nem érti senki,
melyben ősrégi álmát,szenvedését
harmat-virágos könnyel temeti.

Hallgasd,amit a fenyvesek zenélnek,
mikor közöttük szellő lengedez.
mert egy haldokló őserő szívének
a végtelenbe dobbanása ez.


WASS ALBERT

ŐSZI SÉTA A TÁLLYAI HEGYEN

Tállyai hegy tőkéin gerezdek.
Leveleiken aranynapfény reszket,
Sok nehéz fürt szüretre érik lassan
a simogató,meleg sugarakban.

Feljebb,ahol vége a kerti rendnek,
ahol tüzes borok már nem teremnek,
tarkán,buján összefonódik mind a
csipkerózsa,kökény és szederinda,
De ebben a burjánzó kuszaságban
tőkébe botlik útkereső lábam,
Itt szőlő volt,hol metszettek,kapáltak,
Még látni omladékát kőfalának
Rég--dolgos kezek őrizett ápoltja.
Most fagyal,kökény,szederinda foltja.
Mi történt? Mennyi munka semmivé lett!
S belém döbben a szörnyű szó:Itélet!

Az elvadult szőlőnek búcsút mondok.
Integetnek pirosra csókolt lombok.
s tekintetem mindegyre visszatéved.
kísér a képe----Itélet!.....ítélet!
Szőlő,hol tőke terméstől nem roskad,
ahol nem fednek-nyitnak.... évek telnek,
s nem metszenek,kapálnak,szüretelnek..

De míg kísérnek bús,komor miértek,
én már egy másik szőlőskertet félek,
És áldom a vincellér metszőkését,
hogy türelmesen várja a termést még,
hogy szívósan kapálja,tisztogatja.

nem mond le róla,nem enged,nem hagyja-,,,,,
Köszönje meg ez a halk őszi ének,
hogy abban másik szőlőskertben még
nincs vége a kegyelem idejének.

Túrmezei Erzsébet